Amikor 9 esztendős voltam, meghalt a nagymamám.
Nem volt különösebben beteg, váratlan volt a távozása.
Különösen azért volt fájdalmas, mert szinte Ő nevelt engem, vitt az iskolába, óvodába nem is jártam, Ő volt otthon velem, tanított meg olvasni, számolni, és sok minden másra is.
Apukám a halálakor nagyon maga alatt volt, a fejét verte a falba.
Sajnátam Őt, és ezt mondtam Neki:
Vegyük úgy, hogy a Nagymama most elutazott nyaralni, mondjuk Bulgáriába, és ott olyan nagyon jól érzi Magát, hogy eszében sincs hazajönni.
Ő ott jól érzi Magát…
Valahogy már akkor tudtam, hogy nem ér véget az élet azzal, hogy meghalunk.
Mégsem a vallásokban találtam meg a hitemet, hanem az ezoterikában, és a tapasztalásokban.
Hiszem, hogy tanulni jöttünk erre a világra, és tapasztalni.
Megtanulni, hogyan emelkedjünk fel, hiszen az abszolút jó-nál nincs feljebb-éppen ezért teremtettük magunknak ezt a gyakorlóteret, hogy megtapasztaljuk a szellemtől való elszakadásunkat.
Nehéz vígaszt találni annak, aki csak az anyagban hisz.
40 évig rá voltunk nevelve arra, hogy egy életünk van, és ha meghalunk minden távozik velünk együtt, csak a por marad.
Aztán a 80-as évek végén egyre több könyv szivárgott be a halál utáni életről. Megjelent a remény fényének legelső sugara.
Akik átélték a klinikai halált, szintén fényről, alagútról, és végtelen szeretetről számoltak be.
Amikor egy szerettünk eltávozik közülünk, könnyebb elhinni, hogy nem hagyott itt minket, odafenntről vigyáz ránk.
Sokan érzik is elhunyt szerettük kisugárzását maguk körül.
Persze, ez még korántsem számít bizonyítéknak arra, hogy van egy másik világ.
De azért ne vessük el ezt a lehetőséget!
Follow